A középkori irodalmi élet három nagy színtere az egyház, az udvar és a kocsma vagy piac. Míg az egyházi és udvari műfajok jórésze csak a tanultabbak számára hozzáférhető, (az egyházi irodalom nyelve például sokáig szinte kizárólag a latin), addig a kocsmai vagy piaci műfajokat valamilyen szinten a befogadóközönség minden rétege ismeri. Az egyházi és a világi hatalom irodalma egyaránt komoly. A reneszánsz csupa szellemesség, de a középkor még nem ismeri a humort. Csupán három dolog készteti nevetésre: a képtelenség, a csúf és a gúny. A nevetésnek így három verses műfaja van: az abszurd-, a trágár- és a gúnyvers. A vásári komédián éppúgy nevet a városba tévedt pórnép, mint a helybéliek vagy – páholyából – a püspök és a földesúr.
Az egyházi irodalom az egyházi, az udvari irodalom pedig az udvari élet eseményeihez kapcsolódik. Az egyházi irodalom egyik csoportját a szertartásszövegek alkotják. Olyan műfajok tartoznak ide, melyeket a szertartások alkalmával énekeltek vagy imádkoztak el. A szertartásirodalom fontosabb verses műfajai között meg kell említenünk a himnuszokat, a zsolozsmákat és a szekvenciákat.
Az egyházi műfajok másik nagy csoportját a magánájtatosság szövegei alkotják. Ezeket nem közösségi elmondásra vagy éneklésre szánták, ami persze nem azt jelenti, hogy ezeket ne olvashatták volna fel a közösség előtt – például a közös étkezések alkalmával, ahol a verses legenda éppúgy terítékre kerülhetett, mint a szentek életéről szóló prózai elmélkedések. A szertartásszövegek és a magánájtatosság műfajai között az a különbség, hogy a magánájtatosságra szánt műveknek nem volt az egyházi szertartásokhoz kötődő, szigorúan meghatározott felhasználási (olvasási, éneklési, imádkozási) módja, helye és ideje.
Ez utóbbi megállapítás egyébként a világi irodalom műfajaira is érvényes. A világi versek egyik nagy csoportját az udvari irodalom műfajai alkotják. Ide tartozik az udvari-lovagi líra és a verses udvari regény. Mindkettő az udvari szerelem eszmerendszerén alapul, mely évszázadokon át meghatározta a szerelemről való beszéd mikéntjét az európai irodalomban.
A világi költészet másik csoportjába a nem-udvari eredetű darabok tartoznak. Ezek egy része egyházias, más része erősen profán jellegű. A nem-udvari műfajok közé tartozik a históriás ének, a deák-ének és a vágáns típusú ének. Ezeket olyan világi értelmiségiek művelték, akik iskolai végzettséggel, vagy ha végzettséggel nem is, de iskolai tanulmányokkal rendelkeztek, azonban nem akartak pappá vagy szerzetessé lenni, inkább valamelyik földesúr szolgálatába ajánlották magukat. Ők intézték a – sokszor írástudatlan – úr levelezését, és költészetüket is uruk érdekében művelték. Ilyen jellegű műfaj irodalmunkban a propagandisztikus ének, ahol az úr és az általa pártfogolt ügy méltatása a szerző témája. A világi értelmiségiek között voltak kóbor, vándorló diákok is, akik hol itt, hol ott próbáltak megélhetésre szert tenni. Latin eredetű kifejezéssel őket nevezzük vágánsoknak.