Nyelvemlék: minden olyan írásos mű - tekintet nélkül annak tárgyára vagy céljára, függetlenül a használt írásrendszertől - amely egy adott nyelv múltbéli megnyilvánulásainak állít hiteles emléket. Nyelvemlékké gyakorlatilag bármilyen lejegyzett szöveg válhat.

Szórványemlékek: azok az írott források, amelyek idegen nyelven íródtak, s a szövegben magyar szavak csak elszórtan jennek meg. A szórványemlékek jellemzően az ősmagyar nyelv korában keletkeztek. Ezek a magyar szavak lehetnek tulajdonnevek, melyeket nem tudtak idegen nyelvre fordítani. 

Glossza: nem szerves része a szövegnek, hanem a szövegek megértését segítő lapszéli vagy a sorok közé beírt jegyzet. A glossza a latin szöveg olvasóját segítette az egyes szavak, szókapcsolatok megértésében. 

Szójegyzék: Az ómagyar korban a szótárak helyett fogalomkörök szerint csoportosított szójegyzékeket használtak. Ezek a szójegyzékek latin nyelvűek voltak, s a latin szavak fölé vagy lapszélre jegyezték be a magyar jelentést. A korban a szótárak mind latin nyelven íródtak, és ezek anyanyelvi fordítását használták, idegen nyelvek megértésében.

Szövegemlékek: már összefüggő, magyarul írt szövegek. Ezek a szövegek hosszabbak, vagy rövidebbek lehetnek, kézírásosak vagy nyomtatottak, illetve egyházi vagy világi témájúak.

Kéziratos szövegemlékek: a kódexek jellemzően nagy terjedelmű, kézzel írott alkotások. A kódexek jelentős részét az az igény hozta létre, hogy az egyház hivatalos nyelvét, a latint kevésbé értőknek anyanyelvükön szóljanak az imádságok, a példázatok, a bibliai részletek, a legendák.

Nyomtatott szövegemlékek: legtöbbje egyházi tárgyú nyelvemlék, de világi tárgyú szövegek is fennmaradtak. Nyelvészeti szempontból jelentős források még a korabeli kelengyelajstromok, a nyugták, a bírói ítéletek és a magánlevelek.